A Bharatanatyam az egyik legnagyobb becsben tartott indiai klasszikus tánc, leszármazottja az ősi dél-indiai templomi táncosok művészetének, amelyben zene, tánc, színészet, költészet és spiritualitás elválaszthatatlan egységet alkot. A ritmikus és erőteljes, ám de mégis könnyed, kecses és mélyen spirituális Bharatanatyamot, eredetileg templomi táncosnők, Devadasi-k táncolták India templomaiban. Neve ekkor még Dasi Attam vagy Sadir volt. Jelenlegi formáját a 19-20. században foglalták egységes rendszerekbe a dél-indiai Tamilnadu-ban, azonban mind a lépések, mind a tradicionális előadások formáját illetően irodalmi és építészeti bizonyítékok igazolják több ezer éves gyökereit.
A Tangore Quartet-nek, E. Krishna Iyer-nek, Rukmini Devi-nek, Balasaraswati-nak köszönhetően - hogy csak a leghíresebbeket említsük - a 20. században a tánc, túlélve a kihalására irányuló korlátozásokat, új névvel kilépett a templomok falai közül, majd bámulatos gyorsasággal jelent meg a föld szinte minden színpadán. Mára a Bharatanatyam fellegvára a dél-indiai Chennai lett, de Indián kívül is egyre többen táncolják és tanítják, valamint kiindulópontjául szolgál számos koreográfusnak és képzőművésznek is.
A Bharatanatyam kifejezés szanszkrit szavak kompozíciója, bhava (érzelmek), raga (dallam), tala (ritmus) és natyam (tánc). E táncforma két fő alkotó eleme - a nritta - avagy tiszta tánc, melyet a nyak és a szem finom mozgását ellenpontozó erőteljes lépések, hajlások és virtuóz, eleven lábmunka jellemez, illetve - az abhinaya - amely arcjáték és kézmozdulatok speciális gesztusnyelve az érzelmek kifejezésére.
A Bharatanatyam hosszú kitartó és intenzív tanulást kíván, míg a táncos eljut az alapoktól a kifinomult mozdulatokig és elsajátítja az első teljes repertoárt. A Guru-Shishya Parampara azaz a mester-tanítvány láncolatban tanulók első önálló megmérettetése az Arangetram, 2-3 órás szólóelőadás formájában, melyben szokás szerint a mester bemutatja tanítványát a nyilvánosság előtt.
Eszmeiségében a Bharatanatyam a végtelen univerzum ünneplésének egyik formája, a táncos előadásával, úgy a nézőt, mint önmagát az egyetemlegesség felé hivatott emelni.